Vráncsa-hegység: Păstaia-vízesés, ápr 14

Két órai autóútat követően érkeztünk meg Coza falu szélébe, sokunk által ismeretlen vidékre, 2024 április 14-én vasárnap. Autós utazásunk során néhány percre megálltunk egy háznál, amely a valamikori magyar-román határ vámházát képezte. A gyalogtúránk kiindulópontjánál 50 fős társaság gyűlt össze. Háromszéki EKE túránkat Csog Réka hírdette és vezette a Vráncsa-hegység csodálatos vidékére.

Délelőtt 10 óra környékén indultunk a kiszemelt vízesés irányába. Április közepét meghazudtoló meleg volt már ebben az órában, későbbiekben jóval 20 fok fölé ugrott a hőmérő higanyszála. Gyönyörűen kék égbolt volt a fejünk felett, tehát az időjárásra semmi panaszunk nem lehetett. Eleinte a patak medrét követtük piros sáv jelzésen. Néhol köveken lépkedtük át a kis vízfolyást, de volt alkalom, amikor szikla oldalában egyensúlyoztunk a patak mellett. Akár egy „mini Remetei szoroshoz” hasonlíthattuk ezt a vizes szakaszt. Későbbiekben nagyon összeszűkült a völgy, turistajelzésünk kivezetett egy köves ösvényen a patak medréből. Az omlós kőzet nagyon különleges látványt nyújtott, sűrűn fényképeztük a meredek oldalakat, amely akár egy holdbéli tájhoz is hasonlítható volt. Nyakunkat és fejünket a Nap kegyetlenül sütötte, de az emelkedő végén már erdőbe érkeztünk, ahol picit megálltunk lehűteni magunkat. Az utunk további szakasza jóval kényelmesebbé vált és főleg megszabadultunk a hőségtől. Csodálatosan szép virágzó fák árnyékában emelkedtünk egy vízválasztóig, majd erdőkitermelő úton ereszkedő módban meneteltünk. A vízválasztón elhagyjuk a piros sáv jelzést, majd egy menedékhelyet követően piros pont jelzi a vízesés felé irányunkat. A vráncsai hegyimentők által épített menedékhelyen még nincsenek priccsek, tehát alváshoz a padlót lehet használni.

Útvonalunk menetirányának utolsó szakasza következett. Eleinte erdőkitermelő utat követtünk, majd egyre szűkülő völgyben egy alig látszódó ösvényen haladtunk. Többször átléptünk a keskeny patakon, mindaddig, amíg bezárult előttünk a völgy. Itt találtuk a Păstaia vízesést, amely egy sziklafalon csordogált lefele egy kis alagútból, majd egy ugratóval csobbant alá a völgybe. Ki is használtuk az amúgy szűk területet, mindannyian leültünk pihenni, falatozni a hűvös és árnyékos helyen. Természetesen nem maradtak el a különböző csoportfotók, vagy egyéni fotók sem, hiszen a vízesés érdekes hátteret biztosított a gyalogtúrázók számára.

Hosszan tartó időzés után, utunk visszafele szakasza ugyanaz volt mint jövet. Túravezetőnk ezt a variánst javasolta, mivel a körtúra sokkal hosszabb lett volna. Legalább jobban megismertük a bejárt útvonalat és szemügyre vettünk több érdekességet, amit jövet elmulasztottunk. Nagy melegben érkeztünk vissza az autókhoz, de mielőtt indultunk volna, sokunknak még egy hűsítő lábmosás belefért a programba.

Gyalogtúránk végeztével azonban még nem ért véget a nap, hiszen túravezetőnk egy helyi pizzázóba hívott bennünket. Már ide is az autóút nagyon érdekfeszítő volt, hiszen egy nagyon meredek útszakaszt követően, egy álomszép tetőre érkeztünk és a falusi kisvendéglőből gyönyörű kilátásban volt részünk mialatt pizzával jóllaktunk.

Köszönjük Csog Rékának a túravezetést és a sok szép élményt, amelyet e különleges tájjal egyetemben nyújtott.

Fotók itt

Azuga magaslatain, márc 17

Predeál és Azuga környékének dombjai, magaslatai, könnyed elérhetőségeik miatt már ismertté váltak számunkra. Azonban még mindig létezett egy hegycsúcs, amelyet még nem sikerült közelebbről megismerni eddig. Az 1586 méteres Azuga magaslatáról (Clăbucetul Azugii) van szó, ennek bejárását régebb terveztem és most 2024 március 17-én sikerült véghezvinni.

Gyalogtúránk a Predeál fölötti Csaplya (Cioplea) vendéglőtől indult (1150 m / 9,20 h). A héten lehullott friss hó latyakossá vált, az időjárás azonban a március közepének megfelelő arcát mutatta. Borongós időben volt részünk, néha a Nap sugarai előtörtek, bevilágítva a környék erdejét. A jólismert piros sávot követtük a Susai turistaközpont irányába. Eleinte vizes hóban és sáros ösvényen tapostunk, majd fennebb teljes mértékben az előző nap turisták által kitört havas nyomokat követtük. A Természet kezd ébredezni, ezt bizonyította az erdei madarak vidám éneklése, fütyörészése. Az amúgy forgalmas turistaútvonalon, most délelőtt nem találkoztunk senkivel.

Megérkeztünk a Susai turistaközponthoz, majd elsétálunk a kert tövében egészen a régi menedékház helyébe épült vendéglő teraszára (1430 m / 10,30 – 10,50 h). Habár a vendéglő jelenleg zárva van, a terasz melletti tüzelőhelyen be volt gyújtva, egy valaki felügyelve várta főleg a motorizált turisták érkezését. A teraszról a fenyőfák között meg lehetett pillantani a Bucsecs tömbjét, amelynek szikláit a Nap sugarai néha „nyaldostak”.

Továbbálltunk a kék sáv és kék háromszög közös jelzett útján. Nos pontosan ez a szakasz volt ismeretlen számunkra a mai napig. Térkép szerint egy ereszkedőt, majd egy emelkedőt kellett követnünk az Azuga magaslatáig. Az útvonalat Ceaușescu útjának is nevezik, gondolom a volt diktáror előszeretettel járt ide vadászni a Limbășel és Azuga völgyek közé. Hajdanában itt kikövezett út volt a mellékgerincen, a könnyebb megközelítés kedvéért. Az út maradványait még felfedeztük a hó alatt. Nagyon szép fenyőerdőben, kényelmes úton ereszkedtünk. Havat nem kellett törnünk, mivel az előző nap is jártak errefelé. Leérünk a nyeregbe, majd egy hosszabb, de enyhe emelkedőt követtünk, amíg ki nem értünk az erdőből. Öreg, odvas fák alatt gyalogolunk, tetejüket letörte vagy megtépázta a szél. Egy esztena közelében – amely menedéket is nyújthat rossz időben – két rozsnyói turistával találkozunk, akik pontosan ellenkező irányban járták le ezt az útvonalat. A csúcsig nincs sok, ellenben a jelzett út nem a gerincen vezetett, hanem az oldalban a fák szélén. Itt méteres hóba vájt nyomokban követtük a jelzést, majd hamarosan a tetőn álltunk (1586 m / 12,50 – 13,30 h). Habár közeledett a beígért csapadékos időjárás, de még jól meg lehetett figyelni a körülöttünk elterülő tájat. Karnyújtásnyira volt a Német-havas és a Báj-havas északi része. Utána a Nagykőhavast és Keresztényhavast lehetett megfigyelni a párás időben. A Királykő már elbújt a havazós fellegekben, de a Bucsecs még látszott, főleg a déli részét még a Nap is sütötte.

Ebédszünet után kezdett a hó szállingózni, ideje volt az indulásnak Azuga irányába. Nyomokat követtünk és természetesen a kék sáv jelzést. Eleinte enyhe ereszkedőben volt részünk, majd egyre lennebb – főleg az erdőben – meredek szakaszok következtek. A völgyhöz közeledve a hó is elolvadt, szerencsére a keskeny mellékgerinc nem volt nagyon sáros a fenyőerdők alatt. Az utolsó ereszkedős szakasz nagyon meredek volt, de szerencsésen leérünk a Limbășel és Azuga patakok összefolyásához, pontosan egy pisztrángnevelde szomszédságába (1000 m / 15,20 h). A patakban lemosva bakancsainkat, tisztán menetelhettünk végig a városon, mintha nem is túráztunk volna aznap. Felidéztük a város múltját, a sörgyártás, pezsgőgyártás történetét. Azuga még büszkélkedhet azonban pezsgő forgalmazással, amely 1892 óta működik, megtekinthető borpincével. Túránkat a vasútállomáson fejeztük be, ahonnan vonattal visszamentünk Predeálra, a várakozó autóhoz.

Fotók  itt

Átkelés a Keresztényhavason, márc 2

Mindig is szerettem az ilyen típusú túrákat, amikor egy hegységet átszelünk egyik pontból a másikba, hiszen egy jelentős távolságú gyaloglás alatt sokminden felfedezhető. 2024 március 2-án szombaton a Keresztényhavason keltünk át a brassói állatkerttől egészen Barcarozsnyóig, kelet-nyugat irányban. A túraútvonal 25 km-t foglalt magába, 1250 méter szintet kellett magunk mögött hagynunk úgy fel mint le. Alkalmunk volt ezalatt a tavasz első virágait megcsodálni, hatalmas lombhullató erdőkben gyalogolni, szép sziklaalakzatokat szemügyre venni és a Bucsecs, illetve a Királykő tömbjeiben gyönyörködni.

Autóval érkeztünk a brassói vasútállomás környékére, majd onnan városi busszal mentünk a Noa negyedi 9-es általános iskoláig, ahonnan túraútvonalunk kezdődött (650 m / 7,30 h). Az állatkert irányába tartva hamarosan felfedeztük a piros sáv jelzést, amelyet követtünk. Egy darabig az állatkert közvetlen közelében gyalogolunk, így alkalmunk volt rálátni őzekre és vaddisznókra. Borús, de kellemes tavaszias idő jellemezte a napot, csapadékmentesen. Egy rövid kapaszkodó után kék sáv jelzésre váltottunk és ahogyan haladtunk előre, egyre nagyobb emelkedőket kellett leküzdenünk. Friss erővel ez könnyebben ment. A Rakodó teteje felé tartottunk hol gyönyörű bükerdőben, hol fenyőfákkal tarkított sejtelmes keskeny ösvényeken. Egy-egy tisztáson pásztázzuk a Nagy Krukk keleti erdős oldalát, hiszen lombok nélkül nagyon jól be lehetett látni az erdőkbe, hátha valami vad mozgást fedezünk fel, de most sikertelenül. Egy kerülővel felérünk a Nagy Krukk gerincére, majd a Cenkről feljövő és csúcs felé tartó kék út kereszteződésében nagyobb pihenőt tartunk és falatozunk. A 700 méteres szintemelkedő után igen jólesett az otthonról pakolt elemózsia (1290 m / 10,20 – 10,50 h).

Távban eddig az utunk negyedénél jártunk, de a felfele tartó szintkülönbség nehezét magunk mögött hagytuk. Ugyancsak kék sáv jelzésen kezdtünk ereszkedni, majd hamarosan kék háromszöget követünk Brassó Pojána irányába. Átkelünk a Vizes völgyön, majd egy kényelmes széles erdei úton érkezünk be a közismert településre. Végigsétálunk a Brassó Pojanán, emberek sokasága között. Egy útszéli cukrászdában engedhetünk meg magunknak némi kényeztetést, hiszen az utunk felénél járunk hamarosan (1000 m / 12,30 – 13,00 h).

Brassó Pojanából továbbálltunk és a Repülősök tisztása felé gyalogolunk. Egy kicsit kellemetlenebb útszakaszban volt részünk, hiszen szennyvízkanálisok mellett gyalogoltunk el, ahol éreztük a bűzt. Ellenben a sárban jó nagy macinyomokat fedeztünk fel, ennek látványa kárpótolta a kellemetlen szagokat. Az Üvegvölgy alsó szakaszánál jobbra fordulunk és kiérünk a Repülősök tisztására, ahol erdőkitermelés miatt újabb kellemetlen dologgal állunk szemben. A nehézgépek hatalmas sarat produkáltak, a kitermeléssel lehetetlenné tették a turistaút követését. Az aszfaltos utat követtük – párhuzamosan a turistaúttal, immár Barcarozsnyó felé. A hágóra felérve a Keresztény-tisztás sarkánál találjuk magunkat, ahol megszabadulunk az aszfalttól és ismét szép erdei ösvényt követhetünk.

Kényelmesen gyalogolva érjük el a Pogányok Templomát, kimegyünk a szomszédságában található kilátóhoz, ahonnan csodálatos látványban volt részünk. A szikla tetejéről karnyújtásnyira található a Keresztényhavas magasabb része a sípályákkal. Lábunk alatt egészen a Bucsecs aljáig tartó dombokat és erdőségeket figyeltük. Távcsővel a Bucsecs havas tömbjét szemléltük, jól kivehető volt a Caraiman-kereszt, a Costila, de még az Omu-csúcs tetején található meteoházat is felismertük. Ezen a szép helyen ebédszünetet tartottunk és pihentünk (920 m / 15,30 – 16,00 h).

A kilátóhely után a Pogányok Templomának sziklaalakzatait megfigyeltük, majd hamarosan a Rozsnyói-barlang bejárata előtt haladtunk el. Kényelmes ereszkedő után egy gyönyörű tisztásra értünk, amelynek padján megpihentünk. Jól tettük, hiszen utunk utolsó szakaszán még egy emelkedőt is le kellett küzdenünk, amely nem érintett a legkellemesebben. E sok hullámzó túraútvonal után leereszkedünk a Dino Park parkolójához, ahonnan már egy rövid séta választott el Barcarozsnyó központjától. Végigmegyünk a szépen felújított kisváros központján és a vasútállomás felé tartottunk. A vonatra várakozás közben, a túraútvonal végén egyértelműen megérdemeltük a “jutifalatot”, amelyet a közeli bevásárlóközpontban szereztünk be (610 m / 17,50 h).

Külön gratuláció a 8 éves Csonginak, aki mindenféle gond nélkül végiggyalogolta az útvonalat.

Fotók itt

Istenkas, feb 23

Valamikor középiskolás koromban hallottam erről az erdővidéki csodahelyről. Igen, nyugodtan lehet így nevezni, hiszen viszonylag kis kiterjedésű és álomszép helyen, rengeteg sok mindent fel tud fedezni az arrajáró turista. Egykor a Háromszék napilapban is megjelent Kisgyörgy Zoli bácsi turistakalauzának egyik része, pontosan erre a vidékre összpontosít. Már többször jártam a Bodvajban, de a szomszédos Istenkas valahogy mindig kimaradt. Eddig. Tehát több mint 30 év érdeklődés után, épp ideje volt megismerni e páratlan szépségű vidéket.

2024 február 23-án pénteken délben autóztunk ki Kisbaconon keresztül Bodvajba. A Fenyős-patak leaszfaltozott útja néhol jókora gödröket rejt, úgyhogy elővigyázatossággal haladtunk. A Barót patakától való letérő után 8 km-re található Bodvaji vashámor mellett parkoltunk le. Február végét meghazudtoló időjárás fogadott, tíz fok feletti hőmérséklettel, napsütéssel. Hónak híre-hamva sem volt. Kényelmes öltözékkel indultunk útnak, követve digitális térképünket. A Mitács felé vezető útról csakhamar jobbra térünk egy zöld pont “turistajelzésen”. Nem véletlenül teszem ki a “macskakörmöket”, hiszen nálunkfelé hivatalos módon nem létezik zöld turistajelzés. De a digitális térképünk felismeri, úgyhogy bátran követjük. Nem sietünk, időnk van bőven annak ellenére, hogy délben indultunk, hiszen egy alig 5 km-es útvonal bejárásáról van szó. A Györkovács-patak széles ösvényét követjük, megfigyelünk minden vadállat nyomát a sárban. A legérdekesebbnek egy medvebocs és anyukája nyomai tűnt számunkra. Egy nagyon szép tisztásra érkezünk, ahol a lassú vízű patak érdekes kanyarokat ír le. A lapos vidéken kis tavacskák alakultak ki, büszke égerfák emelkednek ezek között a magasba. A patak medrét követve megérkezünk egy kidőlt táblához, amely a Loki borvizet és Elek apó feredőjét jelölte. Egy évszázaddal ezelőtt itt volt a híres mesemondó – Benedek Elek – kaszálója, ugyanakkor a falubeliek medencéket alakítottak ki a szénacsinálás utáni fürdőzésre. Egyiket Elek apóról nevezték el, de ma már nincs nyoma ezen medencéknek. A patak medre ellenben mély gübbenőivel, ideális fürdőhelynek számítanak egy nyári melegben. Mi is letelepedtünk ezen a helyen, sütnivalóinkat előkészítettük, de a száraz hitt égerfa nem akart begyulladni. Így a távolabbról betermelt bükkfa mentett meg bennünket a nyers hús fogyasztásától.

Mindenféle sütött finomság után vettük észre, hogy késő délutánra jár az idő. Kék pont turistajezést kellett követnünk egy rendkívülien vegyes erdőben, ahol bükk, a gyertyán, a nyárfa és a nyírfa is jól megvoltak egymás mellett. Egy kis ereszkedő után szűk völgybe kerülünk, ahol borvizzel teli tavas barlangocskákat, üregeket találunk. Itt volt az Érces-borvíz forrásvidéke. A bővízű forrásokat rendre megkóstoljuk, közben ámultuk-bámultuk ezeket a természeti látványosságokat. A barlangocskák között nehezen haladtunk hiszen semmiféle ösvény nincs, meredek csúszós talaj volt a lábunk alatt. Egy piros háromszög jelzést hagyunk magunk mögött, amely Uzonkafürdő felé tart. Folytatjuk az ereszkedést kidőlt-bedőlt fák között a kék ponton. Kialakult ösvény jóformán nincs, ez bizonyítja, hogy nem sokan járják ezt a vad vidéket. Újabb borvizet fedezünk fel, amely egy kis sziklaüregből szaporán buzog fel. Ez volt a Mohás-borvíz, amely természetesen nem maradhatott kóstolatlanul. Az Istenkasban járunk, amely a tatárjárás idején védelmet biztosított a kisbaconiak számára. Egy meredek ereszkedőt követtünk vissza a Fenyős-patak völgyébe. Érdekes színes köveket lehetett gyűjtögetni a vízből, majd a patak folyását felfele követve jutottunk vissza a vashámorhoz, a Bodvajba. Még a vashámor tetejéről is körbenéztük a tájat, majd leautóztunk a kisbaconi feredőhöz, amelynek borvizénél fejeztük be épp naplementére ezt a csodálatos kirándulást.

Fotók itt

Túra a Grohotiș hegységben, feb 10

Viszonylag késői időpontban érkezünk meg a Bratocsa hágóba, emiatt alig találunk helyet leparkolni autónkat (1272 m / 9,45 h). Az idő nagyon kellemes, inkább április elejére elékeztet, még véletlenül sem a februárihoz hasonlítható. A rengeteg autó tulajdonosai kivétel nélkül a Csukás irányába tartottak, mi pontosan az ellenkező irányba indultunk éspedig a Grohotiș gyephavasa felé. Régebbi nyomokat találtunk, de frisseket nem, ebből következtettünk, hogy nem sok turistával fogunk ma összefutni.

A Kárpátok főgerincének piros sáv jelzését követjük dél irányban. Fenyőerdő és lombhullató erdő váltja egymást, a Nap sugarai besütnek ezek között, gyönyörűen megvilágítva a környezetünket. Útvonalunk eleinte emelkedővel kezdődik, majd egy jókora ereszkedőt követünk, mintha nem is felfele kellene jussunk egy csúcsra. Az elmúlt napok meleg időjárásának köszönhetően a hegyekben is nagyon elment a hó. Az erdei szakaszon nagyon kis havat tapostunk, ezt néha száraz útszakasz váltotta fel.

Elhagyjuk az erdőt, kiérünk a gyephavasra. Ahogyan egyre jobban emelkedünk, hátunk mögött kezdett kiemelkedni a Csukás. Tőlünk jobbra a Nagykőhavas tetejét is felfedezhettük ebből a számunkra szokatlan irányból. Ösvényünk alulról kikerüli a Gherghel csúcsát, majd az azonos névvel ellátott nyeregbe érünk (1500 m / 11,40 h). Az enyhe szélfúvás még jól is esett a februári enyhe időben, azonban nem pihentünk soká. Észrevettünk nyomainkban még öt turistát, úgyhogy mégsem voltunk magunkra a hegyen.

Egy meredekebb emelkedőt követtünk, majd egy csodálatos hómezőt szeltünk keresztül a Bobu Mic csúcsáig. Egy farkasnyomot véltünk felfedezni, amely velünk egy irányba haladt hosszú időn keresztül. Hamarosan a Kárpátok főgerince és annak jelzése jobbra, vagyis nyugatra tartott, nekünk továbbra is maradt a dél irány. Innen megpillantottuk túránk célját, a Grohotiș csúcsot. Egy enyhe ereszkedő, majd egy kitartóbb emelkedő után fent voltunk a túránk legmagasabb pontján (1768 m / 13,40 – 14,15 h). Erős és hideg nyugati szél fogadott bennünket, ezért első sorban védelmet kerestünk a csúcs ellenkező oldalában. Egy nagyon kényelmes helyet kaptunk, ahol végre megebédelhettünk és kipihenhettük az út eddigi fáradalmát.

Induláskor visszamentünk a csúcsra, de sokat nem lehetett fényképezni az erős szél miatt. Természetesen szemügye vettük a gyönyörű tájat, amely főleg nyugat irányban körvonalazódott ki. A Báj-havas és mögötte a magasabb Bucsecs zárta a látóhatárt. Visszafele ugyanazt az utat követtük. Eddig a Csukás mind a hátunk mögött emelkedett ki, most jóformán végig tudtuk követni szemeinkkel ezt a csodálatos hegyet. Egy szélcsendes helyről távcsővel kikerestük a Bucsecs legmagasabb pontját, illetve a Csukás menedékházat és csúcsot. Az utóbbinál nagyon sok ember fel-le igyekezett a céljaik felé. A Gherghel nyeregbe visszatérve, motoros turistákkal találkoztunk, akik belesüllyedtek a vizes hóba, kínlódtak járgányaikkal és zavarva a természet csendjét. Szerencsére menetirányunk nem egyezett velük, így hamar mögöttünk hagytuk a zajos négykerekűeket. A Nap lemenőbe készült a dombok mögött, mi laza meneteléssel értünk vissza a már megüresedett parkolóba, a Bratocsa hágóra (1272 m / 17,30 h).

Fotók itt

Sepsibodok környéke, feb 3

Viszonylag enyhe idő jellemezte 2024 február 3-án szombat délelőttjét, amikor a Bodoki havasra készültünk. Az elmúlt napok fagyos időszakának köszönhetően, még a mostani enyhülés miatt egyelőre maradt a télies tájkép Háromszék ezen vidékén. Már 10 óra is el volt múlva az indulásunk időpontja idejében. Sepsibodok északkeleti részén hagytuk az autót, majd a borvíztöltőde felé vettük az irányt. A völgyön felfele gyalogolva szemügyre vettük a hegyoldalak közötti különbséget. Éspedig a déli kitettségű oldalakon teljesen száraz volt, míg az északi oldalakat hó borította. A völgy menti utat pedig jég és vékony hóréteg borította, Csongi nagy örömére.

A töltőde előtt sárga pont turistajelzésünk átvezetett a patakon, néhány kedves lovacska közvetlen közelében. Bemegyünk az erdőbe, egy ideig követjük a patak medrét, majd a meredek oldalban kezdünk felkapaszkodni. Egyelőre harántozzuk a hegyoldalt, majd hirtelen felkapaszkodunk egy mellékgerincre. A táj egyre téliesebbé változik, a hó vastagsága is egyre nő, habár messze elmarad a február elejei szokásostól. A lombhullató erdőben megjelenik néhány fenyőfa, amely zöldjével szépíti a ködös tájat. Egy vadászles mellett haladunk el, majd egy jó meredek kapaszkodót magunk után hagyva, megérkezünk a Kincsás alatti menedékhelyhez, bő 3 óra gyaloglás után. Itt 1000 méter magasságban egyre sűrűsödő köd fogadott és vastag hótakaró. Habár közel voltunk a Bodoki tetőtől, már otthonról úgy terveztük, hogy kihagyjuk a csúcsot. És jól is tettük, hiszen a sűrű ködben nulla kilátásunk lett volna odafentről. Ellenben fel voltunk készülve a szalonnasütésre és miután beszereztük a tüzifát, előszőr felhasználtuk a Csongi által két és fél kilométerről cipelt szárazágait tűzgyújtónak. Tábortűzünk amíg égett, betekintettünk a menedékhelyre, ahol tisztaság fogadott. A két priccsen matracok vannak, az asztalon emlékkönyv, a polcon néhány alkalmatosság az éjszakai ottléthez, illetve a földön még egy kis szőnyeg is hevert.

Bő másfél órát töltöttünk a tűz melegének köszönhetően kényelmesen. Két túrázó sétált el mellettünk, akikkel röviden elbeszélgettünk. Miután jóllaktunk sült szalonnával és forró teával, elindultunk lefele a piros háromszögt követve, amely együtt haladt egy darabon a kék ponttal. Ha a Kincsás alatti tisztáson szélcsend volt, a lefele út első szakaszán igen erős szél nehezítette meg előrehaladásunkat. Na de lefele mégis nagyon jól meneteltünk, főleg energiafeltöltés után. Egy útkereszteződésben balra térünk, követve a piros jelzést a Sütei-borvíz felé. Meredek ereszkedőben van részünk, hirtelen a ködből is kiértünk. A távolban rögtön két vaddisznót vettünk szemügyre, ahogyan szaladtak el. Ezen a szakaszon és nemcsak – rengeteg vadállat nyomait láttunk, bizonyítván tehát mégis van élet a Bodoki havasokban.

Meredek ereszkedőnket követően megérkezünk a Sütei borvízhez. A 2012-ben népi kalákával kialakított borvízforrás környéke, ma már elhanyagolt állapotban található. Ami jó állapotban még megmaradt az a borvízforrás és a kemencével ellátott lefödött pihenőhely. A forrás fölötti faszerkezet korhadó állapotban van, a borvízmedence teljesen beomlott és a játszótérnek már híre-hamva sincs. Pedig emlékszünk még néhány éve, amikor jókat lehetett fürödni a nyári melegben, illetve a gyerekek előszeretettel használták az erdei játszóteret.

Ilyen emlékekkel hagytuk magunk mögött a borvízforrás környékét, leereszkedünk a patakvölgyön és a vasút közelébe érünk az Olt folyása mellé. Balra fordulunk és Bodok felé menetelünk az egyre szürkölödő tájban. Unaloműzésképpen Csongi néhány kavicsot dobál az Oltba, majd még sötétség előtt szerencsésen visszaérkezünk a kiindulópontunkba, az autóhoz.

Fotók itt

Sepsibükszád környéke, jan 21

Kellemes séta, csúszkálás a befagyott állóvizek jegén, termálvíz feltörésének megfigyelése, finom borvizek kóstolása....nagyjából így lehetne jellemezni egy röpke Sepsibükszád környéki kirándulás “receptjét”.

2024 január 21-én vasárnap a fent említett település vasútállomásának közeléből indultunk a Fenyőfarki-borvíz irányába. Ahogyan kiemelkedtünk az Olt-folyó mély medréből, kitárult mindenfelé a táj. Menetirányunkban a Hargita-hegység utolsó kiemelkedéseit figyeltük, a látványos Nagy Murgó zárta a látóhatárt. Ha megfordultunk, akkor a Bodoki-havasok északi gerince és az alatta elterülő Sepsibükszád látványa fogadott. Az északi gerinc leglátványosabb részét a Torjai-hágó, tőle jobbra a Burdé-tető és balra a Kőmöge jelentette. Ugyanakkor menetközben karnyújtásnyira volt a Csomád tömbje, amely sejtelmesen emelkedett ki a délelőtti ködből és természetesen nem hagyható ki az Alsó Sólyomkő hegyes sziklája sem.

A borvízhez tartó utunkon befagyott állóvizeket találtunk, amelyek jegén csúszkálni lehetett. Későbbiekben egy esztena közelében jártunk, ahol a sok kutya épp csak üdvözölt, nem a veszedelmes oldalaikat mutatták. Rövid időn belül a Fenyőfarki borvízből ittunk és a napsütésben elfogyasztottuk elemózsiánkat.

Egy nehezen megtalált ösvényen, erdőn keresztül jutottunk el a Mikes család tulajdonában levő Dobricai vadászházhoz, ahol egy kis pihenőt tartottunk a kellemes időben. Továbbá lejöttünk az Alsó Sólyomkő tövéhez, itt egy jókora jégen élveztük csúszkálással az élet apró örömeit. Balról kerültük meg a hegyes sziklát, leereszkedtünk az Olt medrébe és a szabad termálvizet kerestük fel. Kezdtem is bánni a fürdőruha hiányát. Útvonalunk utolsó szakasza az Alsó Sólyomkő alatt vezetett el, nagyon sok befagyott állóvizek jegén keresztül értünk vissza kiindulópontunkhoz.

Fotók itt